A döntés soha nem könnyű
2006. március
Egy tavaszi napon, mikor az ember úgy érzi érdemes volt felkelni legalább azért, hogy ezt a látványt láthassa, ami akkor Smith ezredes elé tárult. De engem még ez sem tud felvidítani, persze katonáim előtt, mindig azt a derűs embert játszottam, aki egykor voltam. De megváltoztam már nem tudok az apró örömöknek örülni, hiszen ha történik, valami jó utána csak azt várom, mikor történik meg az ellentétes rossz, hogy az egyensúly fenn maradjon, mert ez az óta van így mióta világ a világ. De ezt nem róhatják fel a számlámra, hisz minden embert megváltoztat a háború még azt is, aki ezt választotta hivatásául, főleg ha nincs olyan személy, akivel ezt megosszam. Itt nem a katonai pszichiáterre gondolok, aki mindenkit meghallgat és sablonosan elmondja a doktori szövegét, amely már jó előre meg van fogalmazva. Hanem olyan személyre, akivel bensőséges kapcsolatot ápolunk és itt nemcsak a szerelem, mint érzelmi kötődés jelenhet meg, de bármely más érzelem megfelel ehhez a kapcsolathoz, ami lehet a szeretet egy barát vagy családtag személyében, és ha nekik sikerül a kitárulkozás olyan tanáccsal fognak ellátni, ami ránk nézve pont tökéletes és akkor talán… azokat a borzalmakat, amelyeket átéltünk így könnyebb lesz feldolgozni. Ha ezt elértük szerencsések vagyunk, de én sajnos nem tartozok ezek közé az emberek közé.
Több időt nem fecsérelhetek a tájra a katonáim már várnak, hogy megkapják a mai eligazítást. Elindultam megkeresni alakulatomat, hogy elengedjem őket egy kis pihenésre egy veszélyes bevetés előtt. A barakkokhoz egy erdős részen keresztül vezet az út, egy erdőben azt várná az ember, hogy hallja a madarak csicsergését és a rovarok zümmögését. De már meg sem lepődök, hogy nem hallok semmit és csak a csend maradt itt. Ez az erdő sötét és párás, a levegő itt olyan, mint az újonnan mosott ruhák bent szárított illata nehéz és száraz. Néhány helyen a sűrű falombokon keresztül sütött a nap némi sugara és ott még látszott a tavaly lehullott avar. Az úton semmi sem háborgatott, mint a „vörös farkast” ez volt a rádiós nevem. Mégsem tartoztam a nyugodt emberek közé próbáltam és fogom is, de soha többé nem leszek olyan, mint egy civil. Ezt nem is bánom csupán mikor a családom jut az eszembe, akik várják a leveleimet és néhai telefonhívásaimat. De ez mégsem volt olya, mint amilyenre vágytam. Családom, ami igazán közeli volt az két tagból állt anyámból és a testvéremből persze volt nekem is édesapám, de őt már nem tekintem hozzám tartozónak lassan már 11 éve, hogy elhagyott minket, mert elárulta a családját, amivel mindenkin óriási sebet ejtett. De már nem volt több időm ezen gondolkodni, hiszen megérkeztem farkasokhoz.
Kintről hallani lehetett fesztelen beszélgetésüket, és amin még én magam is meglepődtem az volt, hogy fesztelenül mosolygok a bentről kiszűrődő hangokra, amelyek egy párnacsatát jeleztek. Mikor kinyitottam a kis faház ajtaját mindenhol csak a tollak voltakés az orráig se látott az ember. Egy párna repült szinte céltalanul felém és csak az edzettségemre támaszkodva kaptam el a toll csomót, nehogy nekem ütközzön. Belül én is legszívesebben csatlakoztam volna a társaság játékához, de nem tehettem meg, mert azért mégiscsak a katonaságnál vagyunk.
- Vigyázz kutyák!- tudtam hangomra mindenki mozdulatlanná dermed. Habár azon meg lepődtem, hogy előttem esett le egy párna. Körül néztem és megállapítottam, hogy szinte teljes a létszám. Egyetlen ember hiányzott és ő más nem lehetett csak is Black, neve onnan ered, hogy mindig mindenhonnan elkésik így ő lett, ami fekete „farkasunk”.
A ház előtt reccsent egy faág és hallottuk, hogy a kint lévő ezt igen csak trágár szóval illeti azt a szegény gallyat pedig annak semmi hibája nem volt. Majd újabb neszezés és végre Black is belépett az ajtón! Mindenki rá várt, hiszen tudták, hogy addig nem kezdek el semmit sem mondani, míg jelen nem lesz mindenki. Amint észrevett engem vigyáz állásba helyezkedett és az ő példáját követve a többiek az ágyukhoz ugrottak és várták a fejleményeket. Mire ez lezajlott az „alfahím” feléjük fordult és belekezdett miért is van itt valójában.
- Mindenki tudja, mire készülünk. Nagy bevetés ál előttünk idáig talán a legnagyobb és mivel csak holnap indulunk, mindenki kap egy szabadnapot! – láttam a megkönnyebbülésüket az arcukon. – De ne gondolják, hogy akármit megtehetnek, mert akinek a véralkohol szintje magasabb lesz a nullánál, vagy akinek bármilyen bódító készítményt találnak a szervezetében, és aki késik esetleg három percnél is többet, vagyis nem ér vissza 10.03-ra az NEM JÖN A BEVETÉSRE- biztosra vettem, hogy az odakinti madárraj azért repült fel, mert a végét már szinte ordítottam, persze csak a nyomaték kedvéért. De tudtam, hogy ezzel mindenkit megrémítek és ez az arcukra volt írva. Végül azért mégis csak kiült az arcomra egy mosoly féle, de mielőtt azt hinnék, jó kedvembe vagyok hozzátettem – Attól, hogy most derülök a maguk fancsali képükön mindent, amit mondtam halálosan komolyan gondolok. DE azért persze érezzék jól magukat az el távon.
Mint aki jól végezte dolgát sarkon fordultam és kimentem a lakból, hogy had készülődjenek. Az ajtó csukódásától számított 3 másodpercen belül odabent duruzsolás támadt.
